A tüdőrák árnyékában....

 Egy régi történést fogok felidézni az írásomban.Azért régi, mert 2008 előtti időről fogok írni. Azóta túl vagyok már egy agyműtéten is. És élek ! Dolgozom !

2008 októberében TBC diagnózissal táppénzre kerültem. Egy szűrővizsgálat alapján derült ki a betegség. 

Ma már negyven éve állok a betegágy mellett, mint ápolónő s most én szorultam lelki vigaszra. 

Antituberkulotikus kezelés kezdődött, amit az egyre súlyosbodó arrhythmiás panaszok miatt szüneteltetni kellett. Közben kiderült, hogy egyetemista lányom és barátja Mantou próbája is pozitív lett. Ők is gyógyszeres kezelésre szorultak, ezért az ő lelkiállapotukkal is foglalkozni kellett.

A CT és a PET CT segítségével sem lehetett egyöntetűen eldönteni, hogy daganat , vagy TBC áll-e fent.  Így nem igazolt mellkasi folyamat miatt kerültem műtétre. 

Az intenzív osztályos ébredésemkor tudtam meg a szörnyű hírt: tüdőrákom van!

Nekem, aki igyekeztem egészségesen élni, nem dohányoztam már hosszú ideje. Debrecenben történt az operáció. Maximális tudásról tettek tanúbizonyságot az ott dolgozó orvosok, nővérek. Azonban a beteg pszichéjével az idő rövidsége miatt nem tudnak foglalkozni, hiszen öt nap után hazajöttem. Miután kiderült, mégsem TBC, a nagy lányom abbahagyhatta a gyógyszeres kezelést. 

A következő hónapok kétségbeeséssel teltek el. A műtét utáni lábadozás, (inhalálás, véralvadásgátló injekciók beadása magamnak, sebellátás, gyógyszerek, roborálás) közben egyre nagyobb figyelmet szenteltem a rákkal való ismereteim bővítésére. Tanulmányaim során mindig felbukkant ez a betegség, de egészen más , ha a saját szemszögéből nézi az ember. Internetes fórumok, internetes videoklinika, orvos válaszol rovat figyelmes szemlélője lettem. Mindezt azért, hogy a lehetőségeimet felmérjem. Felkaptam a fejem, ha a televízióban csodálatos gyógyulásokról hallottam. Eközben, mint azt tanultam a rákbetegségről, a kedélyállapotom teljes hullámzásán mentem keresztül.Hol a teljes gyógyulásban reménykedtem, hol pedig a halál gondolatával próbáltam megbarátkozni. 

Ha az ember beteg, jobban odafigyel az állapotával kapcsolatos hírekre, legyen az újságcikk, könyv, vagy film. Így bukkantam rá egy filmre, amiben Julia Roberts játszotta a főszerepet. Édesek és mostohák a film címe és tulajdonképpen egy rákbeteg édesanya búcsúját dolgozza fel a családjától. Ez a film mélyen megérintett az akkori állapotomban, segített abban, hogy kiadjam magamból a fájdalmat és a kétségbeesést. Négy gyermekem van, két kicsi és két nagy, sok év korkülönbséggel.Így mindenképpen az ő sorsuk volt betegségemben az irányadó. A műtét utáni második hónapban egészen jól éreztem magam, amikor jött az újabb kétségbeesés, hogy kemoterápia szükségeltetik. 

A pszichiátrián dolgoztam a betegségem kezdetéig. Ott igazán szükség van empátiás készségre. Úgy érzem, rendelkezem is vele, mindig beleéreztem a beteg helyzetébe. Valójában azonban csak akkor tudja meg miből áll ez, ha az ember el is szenvedi mindezt. Közben sok szeretetet kaptam családomtól, mindenképpen ez segített a legtöbbet. Pici gyermekeim naponta rajzoltak nekem. Ezek a rajzok tele voltak színes napocskákkal,  mosollyal és szeretettel. Ők minden nap friss rajzocskát tettek elém, úgy gondolták, hogy egy napot sem hagyhatnak ki. Ez az ő kísérletük volt a gyógyításomra. Bármilyen kicsik is, úgy éreztem, nem csaphatom be őket, nem tehetem meg velük, hogy egyszer búcsú nélkül itt hagyom őket. Ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egy budapesti kezelésen nagyon rosszul lettem.Ezért a lelkük ápolása mellett elmondtam nekik, hogy ebből a betegségből nem mindenki gyógyul meg,de mindenképpen hangsúlyoztam, hogy én nagyon meg akarok gyógyulni.  ( Az ekkor még tanuló nagy lányom Budapesten lakott kollégiumban, így nem fogta fel igazán , nem élte át a velem való történéseket. ) A kemoterápia viszontagságait átéltem és velem átélték a kisebb gyermekek  is, hiszen látták naponta az állapotomat. Félelemmel vegyített csodálkozással látták az itthon magamnak  beadott injekciókat, infúziókat és a véget nem érő hányásokat. Megrökönyödve figyelte a család a kihulló hajamat. 

Én nem is azért szomorodtam el a kihulló hajam láttán, mert hiú lennék. Valahogy úgy éreztem, hogy én nem halhatok meg, nem fog kihullani a hajam. de rá kellett döbbennem, minden lehetséges. Mint ápolónő, jobban fel tudtam mérni a helyzetemet. 

Családom szeretetén túl is sok segítőkész emberel találkoztam, Nővérektől, munkatársaktól,orvosoktól is sok lelki támogatást kaptam, azonban ezt a harcot nekem kellett egyedül megvívni. 

Betegségem előtt sokat foglalkoztam a rákkal, mondhatni karcinofóbiám volt, jó, ez túlzás. Van egy olyan vélemény, amit az arcomba vágtak, hogy ha valaki sokat foglalkozik rossz dolgokkal, akkor bevonzza azt! ÉN MÁSKÉPP GONDOLKODOM ERRŐL: A test jelzi az agynak hogy baj van, sejtszinten megérzi ezt a beteg ember. Az én esetemben ez így volt . 

Elmélkedéseim közepette elővettem főiskolai, vagy mesterszakos?(?) dolgozatomat, ahol az eutanáziáról írtam. Nem gondoltam annak írásakor, hogy milyen időszerű lesz egyszer az én életemben. Nem tudok ma sem minden nap pozitívan gondolkodni. 

Jelenleg túl vagyok a protokoll szerinti CT vizsgálatokon,sok év eltelt ,  azóta agydaganattal műtöttek. Azt mondja az orvostudomány, hogy a rákból felépülve sohasem mondhatjuk azt, hogy meggyógyult, különösen igaz ez a tüdőrákra. Mindig marad ott egy kétely, hogy egyszer visszatér. Ezért is írtam bevezető címnek, hogy a tüdőrák árnyékában élek. Soha, semmi nem lesz már olyan felhőtlen, mint azelőtt. Én mindig materialista szemléletű voltam. Betegségem alatt azonban számba vettem olyan "gyógymódok"lehetőségét, ami bizony nem az orvostudományhoz tartozik. A kétségbeesés óriási mélységekbe taszítja az embert.Azóta igyekszem pozitív irányba terelni a gondolataimat.  Hiszen két súlyos betegségből épültem fel, jó erőben vagyok, edzek, dolgozom!